Kosár
kosár tartalma: 0 Ft értékben 0 termék
Budapesti Távcső Centrum

A szavanna és a csillagok

2010 nyarán sok év „hagyományos”, földi fotózást követően néhány internetes cikk és amatőrcsillagász munkájának megismerése után egy nagyon tiszta és sziporkázó csillagmezővel hintett éjszaka alatt megfogalmazódott bennem, hogy „felfele” van az az irány, ahol tovább tudom élvezni azt a kikapcsolódási formát, amit annyira szeretek. És ehhez még egyfajta időbeli kiszámíthatóság is járul, ami családapaként nem utolsó érv. Hiszen az világűr mindig velünk van.

Egyetlen egy dologban tévedtem csupán: azt gondoltam, mivel a jó öreg világűr minden este ott van a kertemben, soha nem kell kimozdulnom ahhoz, hogy a szenvedélyem gyakorolhassam. Most ezeket a sorokat mégis 9000 km-re otthonról, egy csodálatosan tiszta reggelen írom a Khomas felföldön, Namíbiában. Mert ugyan a mi öreg kontinensünk lassan teljesen elmerül a fényszennyezés tengerében, de vannak még közel érintetlen tájai a világnak. Ahol az ég olyan, ahogy az ipari forradalom előtt bárhonnan láthattuk volna. Nem néhány pislákoló csillag és a legjobb esetben is enyhén derengő Tejút, hanem maga a pulzáló világűr, aminek monumentalitása már-már agyonnyomja a szemlélődő halandót.

A namíbiai út lehetősége 2012 telén vált elérhetővé számomra. Már régóta terveztem egy hetes fotózást valamivel délebbre, ahol kisebb fényszennyezésben, a Kárpát-medence köd- és szmogpárnáját magam mögött hagyva a déli csillaképekben rejtőző objektumokat is megörökíthetem. A mediterránum mellett a kissé távolabbi Kanári szigetcsoport is felmerült, mint a cél szempontjából megfontolandó alternatíva. Ezért kapva-kaptam az alkalmon, mikor a MCSE szervezésében egy előadást hallgathattam meg az ottani lehetőségekről. Ezen az előadáson találkoztam Sánta Gáborral, a Polaris Csillagvizsgálóban dolgozó elkötelezett és nagy tudású amatőrcsillagásszal. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy ugyanabban az időben, mikor én délebbre kirándulnék asztrofotózni, egy általa szervezett csillagászati expedíció indul Namíbiába. Az előadásról már úgy érkeztem haza, hogy tudtam, fél év múlva az afrikai szavannán örökíthetem meg a déli tejút szebbnél szebb objektumait.

Az általam az asztrofotózás oldaláról megerősített, három fős expedíció így 2013 májusának végén hagyta el Magyarországot azzal a céllal, hogy az ezt követő két hétben a lehető legtöbb anyagot gyűjtse össze. Ma, az hazautazásunk előtti utolsó napon a mérleg nagyon örömteli: Sánta Gábor és az expedíció másik csillagásza, Kernya János Gábor összesen közel 250 feljegyzéssel bővített rajzot készítettek, én pedig precízen megtervezett és összehangolt fotóslista alapján (figyelembe kellett venni a Hold fényét, a különböző objektumok delelését és ideális pályáját, az egymáshoz képesti átállás minél könnyebb megvalósíthatóságát) összesen közel 80 óra expozícióval 21 mélyűr témát örökítettem meg igen nagy alapossággal.

Azonban a nyers számok mellett érdemes megemlékezni az expedíció élményeiről, tapasztalatairól is. Az átszállásokkal együtt közel 22 órás út (Budapest – München – Johannesburg – Windhoek) a félelmeink ellenére nem volt kimerítő. Volt bennünk annyi izgalom, hogy még az átszállások közötti várakozást is egyfajta élményként éltük meg. A kalandban résztvevő társaimat ugyan ezalatt ismertem meg közelebbről, de az összecsiszolódás egyáltalán nem volt kellemetlen. Számomra lenyűgöző és bátorító volt szakmai tudásuk és felkészültségük. Ugyanúgy elképedéssel vegyes derűvel hallgattam a müncheni reptér várójában lefolytatott „vakészlelést”  (talán a nagymesterek fejben sakkozását tudnám legjobban hasonlítani, ahogy a váróban elemezgették a déli égbolt csodáit – „onnan jobbra, x ívperccel, tudod”, „igen, de ott ez és ez a gömbhalmaz már a porködök mögött bújik el” ), mint ahogy a hosszú éjszakai repülőúton is elismeréssel vegyes derűt okozott bennem a légi kísérő tiltása ellenére történő éjszakai professzionális szabadszemes  észlelés és jegyzetelés a kis kabinablakon keresztül. Hát igen, 11000 méter magasságban van mit látni! Ahogy Gábor az expedíció asztroblogjában megjegyezte: a repülőgép kis kerek ablakán át előbb a bolygóegyüttállást, majd a nyári és őszi ég csillagképeit vettük szemügyre. A kissé oldalára dőlt Sas, a sziporkázóan ragyogó Sagittarius csillagai már jelezték, hogy pár órán belül egy egészen másik világba fogunk belépni. A másik ablakból a magasan szálló Holló, mellette a Kentaur északabbi csillagai mutatkoztak. De a legnagyobb attrakció a holdkelte volt : kísérőnk teljes pompájában, csak egészen halvány sárgára színeződve, vakító fénnyel bukkant fel a Földközi-tengerből a gép szárnya mellett. Én mindenesetre átaludtam az utat, de a társaim elkötelezettségével kapcsolatban nem maradt bennem egy fikarcnyi kétség sem.

 

Ez már Afrika!

 

A johannesburgi átszállás meglehetősen hosszú volt, ezért a boltok afrikai karakterű emléktárgykészletének vizsgálatával töltöttük el az időt. Azonban a rövidebb, Windhoekig tartó repülés alatt már fényfürdőben nézhettük az alattunk rohanó jellegzetes tájat. A sárga földbe kanyargós utat vágó folyók, a szomjas vidéken elterülő hatalmas víztározók és a természetellenesen hosszan, kanyar nélkül húzódó egyenes utak mind-mind igazolták: ez már egy másik világ, ez már valóban Afrika!

A szavanna a levegőből – a repülőgép kis ablakán keresztül

 

A leszállást követő két órás út is hasonló élményt adott. A repülőtér a kis főváros mellett, nagyjából az ország közepén helyezkedik el. Windhoek 1600 méter feletti felföldön fekszik, délkeletről az Auas-hegység, északkeletről az Eros-hegység övezi, nyugat felé pedig a Khomas-felföld terül el egészen a sivatagig. Mi is erre vettük az irányt, hiszen a szállásunk távol minden lakott területtől az Isabis-farm. Az itt élő középkorú házaspár hölgy tagja, Adele jött elénk.  Az első méterek után rögtön feltűnt a balra tarts szabály, itt az autók jobbkormányosak. Ez valahogy elkerülte a figyelmem az útra való felkészülés alatt, autóbérlésnél majd figyelnünk kell. A fővárost elhagyva (Adele szerint hatalmas dugó, szerintünk budapesti viszonylatban nevetségesnek mondható 15 perces lassúmenet után) rátértünk a fővárosból kivezető egyik főútra. Ami – ahogy ez Namíbiában szokás – autópálya szélességű földút volt. Ezek után érthető, hogy Adele a fővárosban egy szembe jövő Porsche esetén miért mulatott olyan nagyot, miszerint ennek az autónak ebben az országban semmi értelme.

Autópálya szélességű földutak és balra tarts szabály (a páviánok is tudják)

 

Tagadhatatlan, hogy a terepjárókon és terepmotorokon kívül más motorral hajtott jármű nem szabadulhat ki az amúgy igen kicsi  főváros fogságából.

Vendéglátónk kedvessége, nyitottsága és vidámsága meghatározta a viszonylag hosszú út hangulatát.  A sok történet mesélését a magyarországi tapasztalatoktól teljesen eltérő módon hirtelen ránk boruló éjszaka szakította meg.  Két csillagász társam eksztatikus állapotba kerülve lógott ki a terepjáró ablakain. Már 20 perccel napnyugta után láttuk a bolygóegyüttállást, majd szinte azonnal feltűnt az égen egy kettős – az alfa és béta Centauri. Ezt követően 10-20 másodpercenként egy-egy elragadtatott felkiáltást követve azonosították a teljes, épp látható égbolt minden objektumát. Szegény vendéglátónk egy ideig még dacolva a számára befogadhatatlan mennyiségű információval igyekezett felhívni a figyelmünk néhány földi érdekességre (antilopok és páviánok mászkáltak át az autó előtt, gyönyörű hegyhátak mellett suhantunk el), de aztán feladva a harcot, félrehúzódott a már koromsötét éjszakában és kiszállhattunk igazán körbenézni a sűrű, lakatlan sötétségben. Ez az élmény égett be örökre az emlékezetembe, ezt a pillanatot azt hiszem, nem fogom elfeledni soha. Mivel én Adellel beszélgetve nem annyira követtem a társaim ablakon keresztüli észlelését, nem volt meg számomra az „átmenet”. Kilépve  a terepjáró ajtaján, életemben először értettem meg azt, mit jelent, hogy egy galaxisban élünk! A tejút nem holmi halvány derengés, hanem a galaxis-otthonunk teljes, szabad szemmel látható szerkezete… Az élménytől letaglózva, elakadt lélegzettel és egyfajta áhítatban szemléltem a gomolygó galaktikus porfelhőket, ragyogó csillagködöket és halmazokat. A Tejútrendszer két kísérőgalaxisa, a két Magellán-felhő szabad szemmel látható. A Carina-köd nem holmi halvány felfénylés, hanem részleteiben látszik. A Szeneszsák sötét porfelhőjében kontrasztkülönbségek fedezhetőek fel. Nincs még egy ilyen élmény a világon. Hívő emberként egyfajta lelki megtapasztalásként is megéltem ezt a pár pillanatot.

A terepjáróba visszaszállva folytattuk hosszú utunkat a földutakon a farm felé, aminek a monotonitását már csak egy-egy vadállat szakította meg, hangulatától függően épp elriadva, vagy belebámulva az autó fénycsóvájába. Az viszont kiderült, hogy Isabis hatalmas – lakatlan - magánterületen fekszik. Mikor elértük a határát, még közel fél órát autóztunk viszonylag nagy sebességgel (80 km/h), mire a központi részhez érkeztünk. Meglepve kérdeztem Adelet, mennyire általános dolog ez. Megtudtam, hogy Namíbiában ezek a méretek normálisak, hiszen a föld nagyon kevés legelni valót ad, főleg mostanában, mikor a szárazság jóval nagyobb, mint a korábbi években. Egy tehén nagyjából 15 négyzetkilométer területet igényel, amiből kiszámítható, hogy egy nagyobb állatgazdaság milyen hatalmas területen kell elterüljön. Az éghajlatváltozásból következő víztelen időszakok miatt ezek a hatalmas farmok komoly gondba kerültek. Adele és férje többek között ezért is próbál több lábon állni: az állattenyésztés mellett így jött szóba a vendéglátás, mint bevételi forrás.

A farm a namíb magasföldön fekszik, tulajdonképpen már a „szélén”. Nem sokkal a szállásunktól kezdi leereszkedését nyugat, a sivatag és a tenger felé. Körben 2000 feletti csúcsok szegélyezik, mint az ikonikus Gamsberg is, aminek jellegzetesen lapos teteje uralja az egész tájat.

 

A Gamsberg jellegzetes gránitplatója

 

Fél óra sétával érhető el tőlünk az Isabis folyó völgye. Sziklás medre a száraz évszakban üres. Ám Adele férje, Joachim szerint idén egyáltalán nemvolt víz a kanyonban. A szárazság hatása elképesztő. Korábbi vízgyűjtők mellett mentünk el, ahol pár éve még állatsereglet oltotta szomját. Mára csak üres, poros teknő. Döbbenten tudtam meg a vendéglátóinktól, hogy a vadakat is ők itatják azóta. Szélgépekkel hajtott kutakból hozzák fel a mélyben rejtőző vizet a tehenek számára, azonban ez a jelenti a túlélést a farm hatalmas területén szabadon élő antilopok, gazellák, zebrák és a többi állat számára is.

Az Isabis a klasszikus múltból fennmaradt gyarmati épületegyüttes. A hangulata megkapó. Bár a gyarmati idők már elmúltak, múlt szelleme valahol még itt bolyong a falai között. A hatalmas szobák régi családi képekkel és festményekkel díszítettek, a fehér házaspárt leszámítva csak színesbőrű alkalmazottakkal találkoztunk, akik elszórva élnek a farm hatalmas területén, illetve néhányan a központi kúria körül.  A mi kis házunk viszonylag közel fekszik a főépülethez, pár perc alatt gyalog is el lehet érni ide. Berendezése praktikus, elhelyezkedése festői. A kerítésen átlépve az ember rögtön az eddig csak filmekből ismert szavannán találja magát. A természet közelsége a maga valóságában köztünk van: éjszaka nem egyszer hiénák vonyítására figyeltünk fel, a farm körüli kirándulásainkon pedig páviáncsapattal, varacskos disznókkal, gazellákkal, antilopokkal, zebrákkal, tarajos süllel is találkoztunk.

 

A Red House – két hétig az otthonunk

 

Az elkövetkezendő közel két hétben a napok nagyon gyorsan teltek, szinte elrepült minden óra. És ez nem azért történt meg így, mert az éjszakai virrasztás után átaludtuk volna a nappali órákat. Ennyire gyorsan nem lehet átszoktatni a szervezetet a fordított működésre, ezért a hajnali lefekvés után már délelőtt ébren voltunk. A röpülő órák oka a rengeteg inger, ami ért minket: kirándultunk, hatalmas terepjárón jártuk be a vadregényes környéket, állat lesre mentünk, meglátogattuk a közeli Hakos asztrofarmot (ahonnan kibéreltünk egy 40cm-es óriásdobsont a vizuális észlelések végett), illetve a farm területén fekvő HESS projektet is.

A Hakos egymás mögött húzódó hegyláncai